Hol Somogy dombjai a Sióhoz simulnak,
Házakból estenkint pisla szemek gyúlnak.
A Bozót, a Sió vállára hajolva,
Szőlőhegy, a vasút nyugatról karolja.
Csúcshegy árnyékából pincék sora nézi,
Hogy pezsdül a falu, napjait hogy éli.
 
Ahol a Belátón szellő suhan át,
Simít termő ágat, rengő gabonát,
Madárfészket rejtő titkos bokrokat,
Múltunkról regélő csendes sírokat.
Ott van az én falum, hol a dombok alatt
Hatszáz év bánata és öröme fakad.
 
Ha mesélni tudna nekünk a határ,
Elmondaná, hogy járt itt török, tatár.
Sokszor pusztult minden, üszög és rom felett
Az élet, az ember győzedelmeskedett.
Bujdosva elhagyta vályogromok helyét,
Újra települt és jobb jövőt remélt.
 
Múltak rossz emléket időre fakul.
Bennünk él, a jövő hogyan alakul.
Lesz-e szülőföldje, vagy csak háza itt,
Kikkel együttlakunk és éli vágyait?
És aki felnőve távolba szakad,
Nem feledheti el, hogy innét fakad.
 
Hiszem, kit sorsában erre vet az út,
Nyitva talál majd szívet és kaput.
Ha pedig elmegy, mindig visszavár
A békés falu, a termő határ,
Virágos utcák tiszta házai,
Múló fiatalság boldog álmai.

Anyám! Te hatalmas, bölcs és erős voltál
Lelkemnek ereje s a szívemben oltár.
Oh, amikor bölcsőből nézett rád szemem,
De lassan-lassan e képet elfeledem.

Megláthatlak-e még egyszer, s utoljára?
Bízhatok-e Isten erős hatalmában?
Jöjj el egy csillagos tavaszi éjjelen,
Akkor az arcodat soha nem felejtem.

Amikor rózsákat hajtogat a szellő,
S bújócskást játszik a holddal a felhő
Szólj, s én beengedlek kebledre borulva,
Elpanaszlom az árvaságom sírva.

Jöjj el, oh jöjj el Édesanyám!
Ha nem is vagy velem, gondolsz-e rám?
Szíved ne fájjon értem jó anyám.
Nehéz a sors, de bízhatok talán.

Várok rád mindég Édesanyám.
Küldj édes, bódító álmot reám,
Hogy álmodjam szépet, jót. Talán
Téged látlak akkor Édesanyám.
Tegnap a szememet becsukta az álom.
Télapónál jártam, csengős ezüst szánon.
Két kis őzikével a szellők sem értek
csak néztek utánunk az erdők, a rétek.
 
Óriás, csillogó fenyők között szálltunk,
Télapó hóbundás házánál megálltunk.
Mókuskák nyitották a csilingelő ajtót.
Elkéstünk, nem leltük otthon a Télapót.
 
A nyuszik, őzikék szívesen fogadtak.
Pici kis szánkókra csomagokat raktak.
Kerestük az enyém, nem találtuk közte
ezüstcsengős piros szánkón Télapó elvitte.
 
A csalódást két kis szemem nagyon megsiratta
felébredtem, s édesanyám arcom simogatta.
Nem hittem, hogy ébren vagyok… karácsonyfa…? játék…?
csillagszóró… aranydió és sok-sok ajándék!
 
Bababútor, s a fenyőfán aranyhaj, csillogó…
Amíg én aludtam, meghozta Télapó!

Vár az iskola ránk. Reggel az ajtót
tizenöt kis társam nyitja ki.
Ha segítség kell, késő estéig
szüleink hangját hallani.
 
Úgy volt, hogy ajtónk már végleg bezárul.
Innét minden gyerek más községbe jár.
Háromszáz esztendős öreg iskolából
nem szól az énekszó, más iskola vár.
 
Nyitva maradt mégis, szüleink szavára.
Hangos az udvarunk, él az iskola.
Lakóit mindig szeretettel várja,
mindnyájunk nyugalmas, békés otthona.
 
Kedves vendégek! Nénik és bácsik!
Kérjük, ne feledjék el soha,
hogy a miénkhez hasonló kisiskola még
sok-sok kis társunk otthona.
 
Segítő kezük érjen el hozzánk!
Érjen el minden kisiskolát!
Jó egészséget, boldog életet kíván
Siójutról minden kis diák!

(Az iskolában járt holland küldöttség köszöntésére - 1986)

Hogyha vendég érkezik a falunkba,
szíves szóval hívjuk be a házunkba.
Rétest süt az édesanyám,
borral kínál édesapám.
Beszélgetünk, hogy falunkban hogy élünk.
Kérjük, máskor is jöjjön el,
legyen újra vendégünk.

Mihozzánk ma kedves vendég érkezett.
Iskolánkról, életünkről kérdezett.
Vidám, dolgos, gondtalan az életünk,
reggelenként messze hangzik
hangos, zengő énekünk.

Iskolánk népes. Reggel az ajtót
tizenkilenc kis társam nyitja ki.
Ha segítség kell, késő estéig
szüleink hangját hallani.

Úgy volt, hogy ajtónk már végleg bezárul.
Innét minden gyerek más községbe jár.
Háromszáz esztendős öreg iskolából
nem szól az énekszó, más iskola vár.

Nyitott maradt mégis, szüleink szavára.
Hangos az udvarunk, él az iskola.
Lakóit mindig szeretettel várja,
mindnyájunk nyugalmas, békés otthona.

Kedves vendégek, nénik és bácsik!
Kérjük, ne feledjék el soha,
hogy a miénkhez hasonló kisiskola
még sok-sok kis társunk otthona.

Segítő kezük érjen el hozzánk!
Érjen el minden kisiskolát!
Jó egészséget, boldog életet kíván
Siójutról minden kis diák!
(1991. június 9. Siójut, a hősi emlékmű avatására)
 
Ünnepel a falu népe,
virágcsokrot szorít kezünk.
Emléküket felidézve
hőseinkre emlékezünk.
 
Értük szólal meg a harang,
értük gyúlnak ki a gyertyák,
kik közeli s messzi földön
életüket értünk adták.
 
Dédapám volt Bata János.
A háború messze vitte
orosz földre, Don-kanyarba.
Pihen ismeretlen földben.
Legyen áldott az emléke.
 
Ükapám volt Jáni István,
besorozták tizennégyben.
Messzi olasz földön harcolt,
belehalt a Piavébe.
Legyen áldott az emléke.
 
Minden hősnek, áldozatnak,
kinek hullott drága vére,
kik hazáért, népért haltak,
legyen áldott az emléke.
 
Onnan, hol a dolgos kezük
kapát fogott, rögöt szántott,
ősök földjén szedtünk nekik
egy csokor mezei virágot.
Az emlékük legyen áldott!

Nyíladó elmével kisiskolás voltál.
Szelíd kéz mutatta helyedet.
Számok rejtekébe, betűk szép kertjébe
A tudás fájához vezetett.
 
Múltak az évek, tanító lettél.
Sok kis kéz fogja kezedet.
Példaképnek padok elé léptél,
Munkájuk közös lett veled.
 
Becsengetnek. Nyílik az ajtó,
Csillogó szemek néznek feléd.
Megállsz előttük, kezedben napló,
Hívó szavadra lépnek eléd.
 
Egyik vidám szavú, másik halkan szólal,
Elhozva az otthon gondját, örömét.
Fogadd megértéssel, gyámolító szóval,
Biztasd, bátorítsad, fogjad a kezét!
 
Rohannak az évek, a sok ifjú felnő.
Elengedik sorra kezedet.
Leteszed a naplót, másnak szól a csengő,
A fiatalság őrzi majd helyedet.
 
Mit adott az élet? - eltűnődve kérded.
Ebből is, abból is keveset.
De sok száz szempárnak ismerős a lépted,
S közülük néhány majd megfogja kezedet.

Karácsony van. A természet ködös, havas fátyla
védelmezőn, melengetőn terül a világra.
Békesség van. Csendesség száll sok egyszínű házra,
hóval festett, dér csipkézett kerítésre, fákra.
 
Erdők zöldje derét rázva elindul szép sorba,
kis házakba, nagy házakba, zengő templomokba.
Hegyek bércén, völgyek mélyén, puszták messzeségén
hozsannáznak ékes dallal Jézus születésén.
 
Ajtónk nyitva, szívünk nyitva, a csodára várunk.
Gyertya lobban, zene szólal, már itt is van nálunk.
Karácsonyi titkok-titka házról-házra lebben.
Ünnepnapi örömtüzek gyúlnak a szemekben.
 
Köszöntjük a szép karácsonyt, szívünk, lelkünk fényét.
Szegényeknek, gazdagoknak rég várt reménységét.
Hozz vigaszt a bánatokra, hisz oly sokan kérték.
Őrizze fénylő csillagod boldogságunk, békénk.

Korán reggel kertben jártam,
Rózsa tövét megkapáltam.
Rózsa szirmát szedegettem,
Harmatcseppjét gyűjtögettem.
Elhoztam mind teneked,
Megöntözlek, ha kéred.
Szabad-e locsolni?

Locsolóvers (2008)
Húsvét hétfőn virradóra
Szépasszony jött a Sióra
Ruhát mosni, barkát szedni,
Csalfa legényt megkeresni.
Ha engedi, megcsókolom,
Rózsavízzel meglocsolom.
Szabad-e locsolni?

1945. október. A háború zivatarának nyomai még ott kiabálnak a tátongó ház oldalán, a lomb nélküli fák megcsonkított testén, s a férfi nélkül maradt családi szívekben. A nyár adományát, a kalászt sok helyen asszonykezek szorgos munkája takarította be.
Itt az ősz! Ezt súgja a nyárfa lehulló, aranyszínű levele, s erről dobol az a hordó, mely a háborút átvészelve a szőlőhegy felé tart a szekéren.
Az ostort egy vaskos, naptól barnított, széltől cserzett férfi fogja, intelmül az ökröknek. Szeretik a partos út poros füvét kapkodni. Ilyenkor nem marad el a büntető csapás, s a szokásos „Hej! Hogy az anyád…”. Tovább ő sem mondja. Ez már nem való. Az ostorcsapásnál az ökrök megrántják a szekeret, hogy a rajtaülőknek a lőcsbe kell kapaszkodni. Aztán lelassítanak, húzzák lábukat a nyárra emlékeztető, fojtó őszi porban.
Jóska bácsi megigazítja szájában a pipát. Ez inkább portól, mint bagótól lepetten alig hogy szelel. Mostanában már azért akad szívnivaló, de a nyár elején csak a pipaszár volt. El is kopott az annyira, hogy nem lenne kár már egy idei hajtású diófával kicserélni.
A szó az elmúlt háborúról szól, meg az adóról. Így van ez – mondja Jóska bácsi a mellette ülő asszonynak – most jó volna az a sok bennégett marha. Nem tudtunk rajtuk segíteni. Lűték a majort, nem mertek közel menni az égő istállóhó. Hej! Örül majd a Gyula, hogy megmaradtak a szép ökrei.
Az asszony nem szól semmit. Vajon mire gondol? Férjére, aki már fél éve nem tudatta egy lappal sem a családot, s ki tudja, mi van vele?! Vagy arra, hogy hogyan köszönje meg Jóska bácsi segítségét? Míg az ura itthon volt, könnyen ment. Kaszálásban, aratásban gyakran segítettek egymáson. Jó hogy itt van ez a szép két állat. Jóska bácsi szánthat vele magának is. Neki nincs fogata. Csak az ura itthon lenne már. Három éve vitték el. Az, aki állítólag elvitette, már hazajött. Fél lába azonban odaveszett. Mankóval jár el a ház előtt a túlsó járdán. Be sem néz. Nagyon kellene itthon a férfikéz. A többiek már mind megjönnek lassan. Pedig mennyire várja! Ott van a pajtában két hordó bor a széna alatt. Talán az egész faluban ez az egy hely, ahol nem akadtak rá. Hej! De megörül ennek majd az ember.
A szekér bekanyarodik a satóútra, megáll a pince előtt.
A szekér hátuljából egy fiatal gyerek ugrik le. Ájj az ökrök elé! – mordul rá az anyja. A fiú engedelmeskedik, s az ostorral a magasra nőtt fűszálakat próbálja elütni. Hóha! – kiáltja az asszony, s látva a fiú kezében a legyező ostort, ráripakodik. Hogy ennek a kezinek mindig kő járnyi! Végigváglak azzal az ostorral, csak ne állj ott előttük! A fiú nem szól egy szót sem. Megszokta már az ilyen zsörtölődést. Nem a saját anyja, tudja azt. Áll és hallgat. Ennél sokkal erősebb kifakadásokat is elhallgatott már, mióta az apja bevonult. Őt testvérével nem igen nézte gondos anyai szemmel soha.
Meneküléskor sem voltak együtt. Anya szüleivel Bábonyba vitte szekéren a szomszédokat, Vargáékat. A serdülő lány, s a gyerek Tabra mentek anyjuk szüleihez az unokatestvérekkel. Az utóbbiaknak volt is mindenük. Jó cipő, kicsit foltozott ruha. Meg hát ők magukkal vitték az otthoni ruhákat is, de ő csak azzal volt, ami rajta volt.
A lyukas cipő pedig hidegnek bizonyult nagyon akkor, amikor az orosz konyha előtt kellett kenyérér álldogálni. Ez pedig gyakran megtörtént, neki kellett mennie, ha máshogy nem, egyedül.
Amazoknak ott volt az apjuk, s az övé ki tudja, merre jár. Németországból azt írta, hogy kiviszik őket az oroszok. Imre bácsi jó ember, de megérte a magáéit ruházni.
Milyen jó érzés azonban, hogy mégis van, aki szereti, pártját fogja. A mama az, aki otthon maradt. Ő már öreg, vigyáz a házra. Amikor februárban hazament csikorgó hóban, lyukas cipőben, rongyos ruhában, erdőn keresztül 15 kilométert tett meg.
Mama akkor is az oroszokkal veszekedett, akik a szénát akarták elvinni. Amikor azonban meglátott, rohant oda a rongyos unokájához, s sírva csókolgatta. Estére már volt jó bakancs. Katonáé volt valamikor, nagy is volt. Három számmal kisebb kellett volna, de legalább jó sok kapcaruha belement. Másnap reggelre már meg volt varrva a ruha is. Bár úgy volt, hogy csak épp hogy hazanéz, s visszamegy, de nem így történt. Mama nem engedte vissza. Ő is nagyon örült, hogy maradhat.
Most már elmúlt ez az idő. Legtöbbször anyjával jár dolgozni. Gyakran felébred benne a kérdés. Vajon engem miért nem ér egy jó anyai kéz? Miért nem lehet nekem is szerető anyám?! Ha barátokhoz ment, sokszor azt figyelte, hogy az édesanya milyen szeretettel bánik gyermekével. Neki ez ismeretlen volt, szomjazott rá. Úgy szeretné csak egyszer is mondani igaz szívből azt, amit a többiek derült arccal naponta százszor elmondanak: Édesanyám!
Mostohaanyját hosszú ideig így hívta, bíztatva magát, hátha lehet ő is Édesanya. Testvére csak Anyunak hívta. Vele is csak úgy bánt, jobban mondva nem is törődött. Így aztán a kisebbik is elhagyta a drága megszólítást, s azóta is csak Anyunak hívja mindkettő.
Mennyire más volna, ha Édesapa itthon lenne. Nem kapna ki annyiszor, lenne, aki megvédené szeszélyei ellen. Igen! Édesapa. De hol lehet Ő???
Ez alatt a hordót bevitték, s készülődnek hazafelé a szekérrel. Jóska bácsi egy kaszát hoz ki. Ne maradjon itt télre, ne rozsdásodjon, gondolja, s a szekérre teszi. Az asszony a szőlő közé megy, zöldséget szed az ételbe.
Te ittmaracc – szól a fiúra – nehogy az a cigány megint megszedje az ódalt, - s int a pince mellett, a hegyoldalba ültetett szőlőre.
A pincekúcs maraggyon itt, van odbenn kenyér. Dére negyere haza – szól még vissza a szekérről, s megindulnak hazafele.
A fiú örül, hogy nem kell együtt lenni mostoha anyjával, s maga határozza meg, hogy hogyan ossza be a napot.
Kihozom a pokrócot a pince elé, jól süt a nap, jó lesz heverészni. Amint gondolja, úgy cselekszik. A pinceajtó előtt azonban megáll egy pillanatra. Nézegeti a golyók által átjárt zárat. Géppisztolysorozattal törték föl. Az egész hegyben ez volt a legutolsó pince. A kemény, vasalt ajtókat nem volt könnyű kinyitni. Számolja a lövések helyeit. 1, 2, 3… 5… 12… 24… 32. Harminckettő lövés egy zárnak. Ugyancsak erős lehetett. A belső ajtót könnyebben megnyitották. Csak 8 golyó helyét számolhatja meg.
Kiviszi a pokrócot, leheveredik rá. Hű, ha az a sok lövés most mind egyszerre szólna, de nagyot is durranna – gondolja. Önkéntelenül a zsebéhez kap. Kiüríti a tartalmát. 2 karabély, 4 géppisztolygolyó egészben. 10-12 géppisztolylövedék, 1 csúzli, egy órakerék, kavicsok, összehajtogatott drót, két csavar, egy piszkos zsebkendő és előkerül a golyóalakra gyúrt szurokkal együtt a papír és ceruza. Mennyi drága játékszer a játszani vágyó gyerek részére. Gyilkos golyó a játékos gyermek kezében.
Mindez kincseket ér máskor. De most nem foglalja le a gyermek játékos képzelőerejét. Unottan rakja vissza őket a szakadozó zsebbe. Nem esik jól a fekvés sem.
Megnézem a fősőszöllőt – gondolja magában. Hátha járt benne valaki.
Fölkapaszkodik a hegynek, s egy karóra támaszkodva öregesen ballag. Gyorsan körüljárja a szőlőt. Nincs semmi hiba. Lefut a völgynek, s máris ott hasal az előbbi helyen. A fekvés azonban nem esik jól most. Valami mindig a lábára állítja. Beviszi a pokrócot, bezárja az ajtót. Elindul a sűrű mezsgye fele, ami a legkedvencebb időző hely volt mindig. A bokrokból sokszor nyúl, fácán ugrott ki, s a lombok között számos madár rakott fészket. Most azonban ez sem hatott vonzóan. Valami nem hagyta nyugodni, s ezt érezte is. Szinte belülről mondta, súgta neki, hogy siessen, siessen, siessen. Ezt érezte. De hova? Miért? Nem tudta. Alig múlott el két órája, hogy ott volt, s máris indult hazafelé. Pedig tudhatná, hogy ha nem úgy cselekszik, mint anyja mondta, s előbb hazamegy, úgy büntetés vár rá. Erre azonban nem is gondolt. Ment, majd sietett, ahogy tudott. Egyre valami váratlan fordulatot várt, de nem történt semmi. A beroskadt kunyhó, amely mellett elhaladt, éppen olyan volt, mint tegnap, a tarka gyíkok éppen olyan nyugodtan sütkéreztek az őszi napsütésben, mint tegnap, s a falut meglátva, épp olyan csendes volt, mint bármikor az elmúlt napokban. Csak az ő lelkében lett valami érthetetlen változás. Maga sem tudta mi. A gyors menetet föl sem vette. Sőt, olyan könnyűnek érezte magát, mint ezelőtt talán még soha. A sietésből fele útnál már futás lett. Szinte röpült hazafelé.
A falu végén sem lassított. Szemben egy kocsi jött. Ismerős ült rajta. Amint meglátta a loholó fiút, valamit mondott neki. Ez nem is figyelt oda, de egy szó mégis megakadt a fülébe… édesapád… Csak nem?… Kérdezte magától, s még gyorsította a futást.
Az udvarba lépve szokatlanul élénk beszéd ütötte meg a fülét. Rohant a szoba fele. A küszöbön egy pillanatig megállt, s csudálkozó szemekkel csak bámulta az ismerősöket, s a rokonság összegyűlt tagjait, de szeme azon a szakállas, hosszúbajuszú férfin pihent meg, aki az asztal előtt állt, és magyarázott egészen addig, míg ő meg nem jelent az ajtóban. Néztek egymásra, majd rohanva futott felé, a könnyező, hosszúbajszú, öregedő ember felé. Hangosan nem tudott egy szót sem kimondani, de lelke mélyén felcsendült az a szó, amelyet úgy szeretett volna már az utóbbi időben kimondani, s most mégis csak magának tartogatta:
Édesapám.